Ha megkérdezik tőlünk, hogy ítélkezni vagy inkább együttérezni szoktunk többet, akkor valószínű, hogy azt szeretnénk válaszolni, hogy együttérezni, hiszen ezt tekintjük jobbnak. Az empátia köztudottan segít másoknak és pozitív az emberi kapcsolatok tekintetében is – de akkor miért van szükség erre a kérdésre?
Mind az ítélkezés, mind az együttérzés olyan attitűdök valaki más vagy mások felé, amelyet valószínűleg mindenki megtapasztal élete során. Lehetnek olyan észrevétlenek, mint a legpuhább szellő, de olyan feltűnőek is, mint az a bizonyos ormányos a porcelánboltban.
Az ítélkezés kifejezetten negatívnak tűnhet, és habár tud az is lenni, nem szabad megfeledkeznünk a hasznos oldaláról sem. Az, ha véleményt formálunk valamiről vagy valakiről – akár azzal, kapcsolatban, ami nem tetszik nekünk – azzal egyfajta szívességet teszünk magunknak. Gondoljunk csak bele, mennyi problémától megóvhat minket az, ha látjuk, hogy mások mit csinálnak rosszul!
Azonban az ítélkezést nem szabad sem túlzásba vinni, sem folyton magas lóra emelnünk önmagunkat. Ugyanolyan emberek vagyunk, mint bárki más, hibázunk, tanulunk és fejlődünk – és mindezt akkor tudjuk igazán megvalósítani, ha támogató környezet vesz minket körül. Fontos észrevenni azt, amiben mások szerintünk hibáznak, de ettől még nem ELítélni őket, hanem feléjük fordulni.
És így el is érkeztünk az együttérzéshez. Ennek is különféle megjelenési formái lehetnek, kezdve a másik helyzetének megértésétől a teljes érzelmi replikálásig (amely, lássuk be, senkinek sem túl egészséges). Amikor empatikusak vagyunk, akkor át tudunk helyezkedni a másik nézőpontjába, és nagyjából elképzelni, hogy mit élhet át – még ha soha nem is tudjuk megtapaszalni ugyanazt.
Az empátia jól esik annak, aki kapja és gazdagítja azt, aki adja. Az, akivel együtt éreznek, tovább tud lépni a helyzetéből mások támogató erejének köszönhetően. Azok pedig, akik együttéreznek, kicsit más színben kezdik el látni a világot.
Holott fontos, hogy felismerjük mások hibáit és azok tanulságait, az emberi kapcsolatainkat megerősítő tett valójában a másik megértése – egyfajta kíváncsisággal odafordulás. Ha nem arra figyelünk, amit gondolunk, hogy a valóság, hanem igenis nyitottak vagyunk arra, ami elsőre nem jutott eszünkbe, akkor jobban fogunk tudni kapcsolódni a környezetünkhöz.
Akkor tudunk igazán segíteni vagy gyógyulni, ha kíváncsiak vagyunk a minket kísérők (és saját magunk) történetére és arra, hogy miként folytatódhat.
