Van egy sztereotípia, ami akár komoly stresszt is okozhat egyes, segítő foglalkozású szakembereknek, míg másokat hidegen hagyhat, lévén beleilleszkedik a terveikbe. Nem másról beszélünk itt, mint arról az elterjedt nézőpontról, hogy egy segítőnek háttérbe kell szorítania önmagát, és életét úgy szentelni másoknak, hogy közben a sajátja nem lesz minőségi.
De vajon valóban így kell, hogy legyen?
Először is, határozzuk meg, hogy jelen cikkben mire gondolunk, amikor segítőről beszélünk. Olyan személyeket értünk ezalatt, akiknek hivatása, hogy mások fizikai, mentális vagy lelki egészségén segítsenek. Rengeteg foglalkozás tartozhat bele a kategóriába – nyugodtan szárnyaljon a képzeleted.
A segítő foglalkozások legtöbbje nem örvend óriási társadalmi elismerésnek, pedig amit tesznek, az elengedhetetlen: támogatnak másokat abban, hogy könnyebben vegyék az eléjük gördülő akadályokat, hogy életminőség-javulást tapasztaljanak és fejlődjenek értékrendjükben.
Viszont ezzel együtt a segítőket valamiféle misszionáriusként „szokás” látni, akik alávetik magukat azért, hogy másoknak jó legyen. Ami egyébként egy nagyon szép dolog! Önzetlenül jót tenni, miközben nem várunk el érte különösebb jutalmat olyasmi, amit nem sokan mernek hivatásuk fő értékének választani. Olyan személyek ők, akik teljes mértékben megérdemlik, hogy felnézzünk rájuk és fejet hajtsunk elismerésünk jeléül – rengeteget tesznek a társadalomért.
Van azonban a segítőknek egy másik „kategóriája” is, akik éppúgy nemes hivatást művelnek, éppúgy segítenek másoknak és vezetik őket az életben – a különbség az, hogy ők mások jólléte mellett a sajátjukat is prioritásként kezelik, szeretnék mindenféle értelemben megtapasztalni a minőségi életet. Elég bátrak ahhoz, hogy odafigyeljenek önmagukra, noha az „elvárás” elfordulni attól, akire pedig mindig számíthatunk: önmagunktól.
Egyik csoport sem jobb vagy rosszabb a másiknál. Az előbbiek önfeláldozásukkal mutatnak példát egy egymástól elfordult társadalomban. Az utóbbiak önmaguk fontosnak értékelésével és ennek felvállalásával mutatnak példát egy önmagunktól elfordult társadalomban. Mindkettőre égető szükségünk van.
Szóval a kérdésre a válasz a következő: igen, egy segítő is élhet minőségi életet, ha ez az, amire vágyik. Nem kell szégyent éreznie, ha élete fontos emberei közé emelné saját magát (és nyilván akkor sem, ha erre nincsen igénye).
Nincs két ugyanolyan ember. Senki sem tökéletes. Mind keressük magunkat a tapasztalatainkban. És mindannyian azzal tudunk példát mutatni, ami belülről fakad. Aki igényli, hogy fizikailag, mentálisan és lelkileg is minőségi körülményeket tapasztaljon meg, az hamis lenne egy önfeláldozó szerepben – és fordítva is. Szabad úgy segíteni, hogy másokat priorizálunk. És a társadalmi elvárásokkal ellentétben szabad úgy is (nagyon hatékonyan) segíteni, hogy példát mutatunk az életminőséggel, amit teremtettünk magunknak – a személynek, aki igenis fontos.
